19. fejezet

Elérkezett az indulásunk ideje.

- Luna, gyere, a taxi már vár ránk.

- Hát jó volt veletek élni. Soha nem fogom elfelejteni az együtt töltött időket és titeket se. – öleltem meg őket

- Kapok egy búcsúcsókot? – kérdezte Yoseob

Búcsúzásképpen hosszan megcsókoltam.

- Szeretlek. – súgtam a fülébe könnyes szemmel

- Tiffany, menjünk. – szólt Luna

- Sziasztok! – integettünk nekik a kocsiból

 Luna elkezdett pityeregni.

- Tudom, mit érzel. Nekem is nehéz. – öleltem meg

~

- Sziasztok, lányok! – ült le mellénk egy srác

Amint felismertem a hangját, felé fordultam.

- Te kis mocsok, most boldog vagy? - kérdeztem tőle gúnyosan

- Nem értem miről beszélsz. – tettette magát

- Ne tettesd magad! Tudod jól, hogy miről van szó. – kezdtem feldühíteni magam – Kösz hogy tönkretetted az életünket.

- Ja hogy arról? Inkább megköszönhetnéd.

- Még hogy köszönjem meg? Te beteg vagy! Egyébként is miért utazol haza? Ja hogy hiányzik anyuci… hm... vagy kirúgtak?

- Most szabadságon vagyok és kell egy kis pihenés.

- Bocs. – forgattam meg a szemeim

- Megint mész Tiffany után, mint pincsi kutyák a gazdájuk után? Nem tudod felfogni, hogy nem kellesz neki? - szólt közbe Luna

- Te csak ebbe ne szólj bele! – szólt rá Márk

- De igenis beleszólok, mert Tiffany a legjobb barátnőm és kiállok mellette.

- Köszönöm. – fordultam Luna felé

- Tudod, nekem vannak barátaim, nem úgy, mint neked.

- Képzeld nekem is vannak.

- És hogy hívják őket?

- …

- Na, ugye. Hoppá még sincsenek. Ez gáz. Megértem miért nincsenek barátaid. Mert egy gerinctelen, hazug megbízhatatlan féreg vagy és ezért nem barátkoznak veled. Jobban is teszik.

Megláttam, hogy Márk zsebéből valami kilóg. Mikor jobban megnéztem, akkor vettem észre, hogy az egy kép rólam és Yoseob-ról. Miért tart magánál egy képet rólunk?

- Mégis megmondanád, hogy miért tartasz magadnál egy képet rólam és Yoseob-ról? – néztem a zsebére

- Ahhoz neked semmi közöd!

- Már hogy ne lenne hisz én is rajta vagyok! – háborodtam fel - Add ide!

- Nem!

- Add, ide vagy különben elintézem, hogy ha visszamész, ne legyen munkád.

Márk habozott egy kicsit, de végül odaadta a képet.

- Most boldog vagy?

- Köszönöm, és az út további részében ne szólj hozzánk!

A képet elraktam, elővettem a fülesem, hogy zenét hallgassak és kizárjam a külvilágot. Mivel az időeltolódás és ez a veszekedés is lefárasztott, elaludtam.

Épp landolás előtt fél órával ébredtem fel.

Leszálltunk.

- Luna vigyázz magadra és hívj minden nap! – öleltem meg

- Te is unnie! Szia! – köszönt el

Mióta leszálltunk nem is láttam Márkot. Hála Istennek, végre most már kilépett az életemből.

Hívtam egy taxit, ami hazavitt.

Anyáéknak nem szóltam, hogy hazajöttem és hogy mi történt Koreában. Nem várt vendég leszek otthon.

- Köszönöm. – fizettem ki a fuvart

- Fura lesz visszaszokni újra a magyarra. – mosolyodtam el halványan