14. fejezet

Mostanában elég sok a munka és fáradt is vagyok, szóval ezt a hetet kiveszem szabinak. Felkeltem, megmosakodtam és felöltöztem. Maradt még a tegnapi kávéból egy kevés, azt megittam. A fiúknak is csak délután kell bemenniük. Megreggeliztünk, majd felhívtam a főnököt.

- Annyeonghasseyo! – vette fel

- Annyeong. Elnézést, hogy ha zavarom, de szeretném ezt a hetet kivenni szabadságnak.

- Rendben, semmi akadálya, megkapja. Akkor egy hét múlva. Visz hall. – tette le

Közben a többiek is felébredtek.

- Reggelt. – köszönt HyunSeung

- Neked is. Csináltam reggelit, egyetek. – böktem a fejemmel a konyha felé

- Egész héten szabin leszek. – újságoltam

- De jó, akkor tudsz nekünk főzni. – csillant fel Wonnie szeme

- Igen. - mosolyogtam

A reggeli beszélgetést a telefonom hangja zavarta meg.

- Szia, anya! – vettem fel

- Szia, Tiffany! Nagyon nagy baj van. Apádat elütötte egy autó és most kórházban van. – hallom anya zokogó hangját.

- Mi? Azonnal hazamegyek. Szia! – tettem le

A többiek odakapták a fejüket, amikor azt mondtam, hogy hazamegyek.

- Hova mész? – kérdezte meglepettem Yoseob

- Haza kell mennem. Apukám autóbalesetet szenvedett és kórházban van. – mondtam idegesen.

Felkaptam egy dzsekit és a cipőm. Vettem magamhoz pénzt is.

- Majd jövök. – csókoltam meg Yoseob-ot

- De…

- Semmi de, mennem kell. – ezzel kiviharzottam.

Fogadtam taxit, ami kivisz a reptérre. Fél óra múlva megérkeztünk. Ott gyorsan vettem egy Magyarországra szóló jegyet. Felszálltam a legközelebbi Magyarországra induló gépre és vártam. Vártam, hogy hazaérjek. Végül tizenkét órás repülőút után hazaértem és felhívtam anyát.

- Anya, itthon vagyok. Melyik kórházba menjek?

- A Szent Rókusba.

- Öt perc és ott vagyok.

Nem volt kedvem taxit hívni így rohantam, ahogy csak tudtam. Még az volt a szerencsém hogy a kórház nem volt olyan messze. Mire odaértem már alig kaptam levegőt. Gyorsan kértem útbaigazítást.

- Ötödik emelet, kettes szoba. – mondta a portás

- Köszönöm. – gyorsan beszálltam a liftbe.

Na, mi lesz már? Majd szétvet az ideg. Megállt a lift és a folyosón megláttam anyát. Odarohantam hozzá.

- Anya!

- Tiffany! – ölelt meg

- Hol van apa?- lihegtem

- A műtőben. – sírt

- De hogy? Miért? Ki? – özönlöttek belőlem a kérdések

- Üljünk le és elmesélem.

Anya elmondta, hogy apa éppen hazafele tartott, amikor egy kamiont akart megelőzni és meg is nézte, hogy nem jön semmi. Tisztának tűnt a terep aztán egy őrült sofőr tövig nyomta a gázt és így apa nem tudott időben visszahúzódni a sávjába és frontális ütközés lett a vége. Hát én ez hallatán lesokkoltam. Melyik barom volt az? Ebben a mai világban ilyen figyelmetlenek az emberek.

Egy idegtépő három óra várakozás után az orvos kijött a műtőből.

- Mondja doktor úr, minden rendben? – kérdezte anya

- Az állapota stabil. A műtét jól sikerült. Sikeresen helyre állítottuk az eltört kart és megszüntettük a belső vérzést is.

- Köszönjük.

- De most pihenésre van szüksége.

- Azért megnézhetjük? – kérdeztem

- Persze, de ne maradjanak sokáig.

- Rendben. Még egyszer köszönjük.

Bementünk apához. Amikor megláttam, nagyon megijedtem. A karja be van gipszelve, a nyakán merevítő és be van kötözve. Csövek lógtak ki mindenhonnan. Nagyon rossz volt így látni. Még tartott az altató hatása. Előtörtek belőlem a könnyek. Ránéztem anyára, aki szintén sírt. Odamentem az ágya mellé és megfogtam a kezét.

- Meg fogsz gyógyulni. – suttogtam fojtott hangon

Anya is beszélt valamit, de nem értettem. Körülbelül fél órát voltunk bent, majd hazamentünk. Miért? Miért pont apával kellett, hogy történjen?

- Tiffany!

- Igen anya.

- Nem kellene neked visszamenni Koreába?

- Nem. Ezen a héten szabin vagyok, szóval majd csak szombaton megyek vissza. Sajnálom, de nem tudok tovább itthon maradni.

- Megértem. A munka az első.

- Nem igazán. A család az első, de a munka kötelez. – öleltem meg

Most vettem észre, hogy nem is hoztam magammal semmi bőröndöt meg holmit. Nem baj, még volt itthon ruhám. Kicsit megéheztem, ezért készítettem két szendvicset. Anya a nappaliban ült. Kimentem hozzá. Az egyiket leraktam az asztalra én pedig megettem az enyémet. Tudom, hogy éjjel van, de a repülőút fárasztó.

- Anya, egyél!

- Nem, köszi. Nem vagyok éhes.

- Tudom, hogy nem ettél ma semmit. Nem látok egy tányért sem a mosogatóban.

- Nem.

- Na, legalább két falatot. – kérleltem

- Jó, rendben. – egyezett bele és kettőt harapott a szendvicsbe a többit otthagyta – Megyek fürdeni.

Amíg anya fürdött addig kivittem a tányérokat a konyhába. Nekidőltem a pultnak és gondolkodtam. Anyát nagyon megviselte apa balesete. Mi lesz akkor, ha én visszamegyek szombaton Koreába? Bírni fogja anya egyedül?

Valami rezgőt éreztem a zsebemben, ami telefonom volt. Ránéztem a kijelzőre és felvettem.

- Szia, Yoseob!

- Szia, Tiffany! Hogy van apukád?

- Nagyon rosszul, legyen ennyi elég.

- Értem. Mondd meg anyudnak, hogy üdvözlöm és fighting.

- Átadom, de most megyek tusolni. Szia. Majd beszélünk. – tettem le

- Ki volt az? – jött vissza anya a fürdésből

- Yoseob és üzeni, hogy fighting meg üdvözöl.

- Milyen rendes srác. – halvány mosoly jelent meg az arcán.

Én is elmentem tusolni, majd lefeküdtem aludni. Nagy nehezen, de el tudtam aludni. Apa járt a fejemben.